Klió 2001/2.
10. évfolyam
Adrian Husar könyve két olyan néppel foglalkozik, amelyek nemcsak a Traianus által meghódított Daciában, hanem egész Európában is fontos szerepet játszottak. A Kr. e. első évezred második felében kelta és germán népek lakták szinte egész Európát a Fekete-tengertől az Atlanti óceánig. A könyv azonban csak azt vizsgálja, milyen szerepet töltöttek be ezek a népek Dacia romanizációjában.
A kelta és germán népekre vonatkozóan Husar három forráscsoportot használ fel. Az elsőt a görög és római szerzők jelentik. Közléseik jelentős része hitelesnek tekinthető, de össze kell vetni ezeket a régészet eredményeivel. A kelta társadalom hierarchikus felépítményében vezető szerep jutott a papságnak és a katonai arisztokráciának. Közismert még a keltákról, hogy egy igen mozgékony, gyakran költöző nép voltak. A források harmadik típusa az az irodalmi hagyomány, amely a Brit-szigeteken és különösen az Ír szigeten fennmaradt. Az eredetileg szóbeliségen alapuló hagyományt a negyedik századtól az ún. Ogam-írás segítségével már lejegyezték. A római hódítás, még inkább azonban a kereszténység terjedése sokat ártott ennek a pogány hagyománynak. Nyomai mégis fennmaradtak, s ezek segítségével a kontinens pogány keltáira vonatkozó egyéb információkat is ellenőrizhetjük.
Dacia meghódítása után a kelták és germánok lakta provinciákból sokan települtek át az új tartományba, hogy éljenek azokkal a társadalmi és gazdasági előnyökkel, amiket az éppen megalakuló provincia nyújt. Számuk – figyelembe véve az írott forrásokban nem vagy alig szereplő falusi lakosságot – lényegesen nagyobb lehetett az epigráfiai anyagban reprezentáltnál. Anyagi kultúrájuk segítségével jól elkülöníthető csoportokba lehet osztani a kelta betelepülőket. Az Olt erdélyi szakasza mentén fekvő területekre Noricumból és Nyugat-Pannoniából származó telepesek érkeztek. Segesvári feliratuk és a közelben feltárt temetők mutatják jelenlétüket. A provinciát délről észak felé kettészelő főút mentén telepedtek le a főként Kelet-Pannoniából érkezők. Utóbbiak közé tartoztak a romanizáltabb nyugati provinciákból érkezők is, míg az első csoportot zömében közösségekben betelepülők alkották, akik Daciában tributarius településeket hoztak létre.
A kelták és az írásos anyagban csak ritkán feltűnő germánok legnagyobb része katonaként vagy csapattesteket kísérve érkezett Daciába. A legio XIII Gemina és a több mint ötven egységet számláló auxiliáris haderő jelentékeny része is kelta és germán provinciákból érkezett. Egy részük már Dacia meghódításában is részt vett. A csapatok nem minden katonája származott a csapatnévben is feltüntetett etnikumból. Miután a birodalom különböző pontjain állomásoztak, ezek a segédcsapatok a romanizáció hordozóivá lettek. A gyakori átcsoportosítások és egyes katonák áthelyezése is erősítette azokat a szálakat, amelyek összekötötték az új tartományt a birodalom többi részével.
A kelták jelenlétének legszámottevőbb mutatója a kelta istenvilág alakjainak feltűnése a feliratokon és ábrázolásokon. A modern kutatás hozzávetőleg 400 istennevet ismer, de ezekből 300 mindössze egyszer szerepel. A kelta és germán elemeket, amelyeket erősen átitatott a római hatás, a katonaság és a polgári betelepülők honosították meg. A gall provinciákban széles körben tisztelt Apollo Grannus és Sirona, akik az egészséget védték, három sarmizegetusai feliraton szerepel. Megtalálható volt a tartományban az egyik nagy kelta istenség, a szarvval ábrázolt Cernunnos tisztelete is. Cernunnos a jólétet és a kereskedelmet védelmezte, de vélhetőleg ő vezette a lelkeket az alvilágba is. A három istennőből álló triász, a Deae Matres a termékenységet, a szaporodást jelképezte. A tkp. kelta anyaistennőnek tekinthető istenség volt a család védelmezője is. Különös helyzetű a katonákat oltalmazó Hercules Magusanus, akiről Germania Inferior tartományban tizenkét felirat maradt fenn. A birodalom többi részéből azonban összesen hat, közülük három Daciában. Apulumból öt, Napocából egy felirat tanuskodik a három kis-ázsiai kelta istenség, Bussumarus, Bussurigus és Tavianus tiszteletéről. Az egész birodalom területén egyetlen apulumi feliratról (ILS 9335) ismert a Badonibus Reginis istencsoport.
Husar könyve, bár kétségtelenül jól összefoglalja azt, amit jelenleg a rómaiak meghódította Dacia kelta-germán eredetű betelepülőiről tudunk, figyelmen kívül hagy egy fontos tényt. Kelták nemcsak a római hódítás után, hanem jóval azt megelőzően is telepedtek a későbbi Dacia provincia területére. Ezek természetesen nem lehettek a romanizáció hordozói, ami csökkenti a szerző néhány megállapításának értékét. Talán itt érdemes megjegyezni, hogy a könyvben meglehetősen sok sajtóhiba maradt. Különösen szemet szúr a magyar olvasónak, hogy a bibliográfia magyar nyelvű címei bővelkednek elírásokban.
Adrian Husar: Celti si Germani in Dacia Romana (Kelták és germánok a római Daciában), Presa Universitara Clujeana, 1999.
Tóth Emőke – Takács Levente